Két iksz mind fölött – A pillanat urai a történelem ellen
Március 15. különleges időpont a magyar történelemben, amely a függetlenségért folytatott harc szimbólumává vált. Azonban a legutóbbi ünnepségek során a politikai beszédek nem a múlt tiszteletéről és az emlékezetről szóltak, hanem inkább a jelen pillanatai uralásáról. A múlt negyvennyolcas forradalmának valódi jelentősége mintha a feledés homályába veszett volna, csakúgy, mint a történelmi események reális és sötét aspektusai.
Orbán Viktor tavalyi beszédeit sem nevezhetjük történelemhamisítónak, hiszen azok alig érintették a konkrét eseményeket. Idei köszöntésén már Magyar Péter vette át a szót, aki nemcsak a mestert múlta felül, de a hamis képek festésében mesterkedett. Orbán keveset foglalkozott 1848-val, Péter pedig szinte teljesen figyelmen kívül hagyta a múltat, cserébe kampánybeszédével inkább a közvetlen jelenre összpontosított.
Figyelembe kell venni, hogy a múltat nem csupán ignorálni lehet, hanem tudatosan félretolni is, ahogyan azt a totalitárius rendszerek tették a történelem vizsgálatakor. A legfrissebb politikai diskurzusok akarva-akaratlanul is emlékeztetnek a kommunizmus időszakára, amikor a múlt manipulációja a hatalom fenntartásának eszközévé vált.
Az idei március 15-én az ünneplő pártok, bár látszólag közös célért álltak ki, valójában a függetlenség ideája mögött is csak politikai tőkét próbáltak kovácsolni. A nemzeti retorika, a díszes hagyományos viseletek és a múlt dicső emlékére való hivatkozások helyett sokkal inkább a mai nap aktualitására reflektáltak. Ironikus, hogy míg a múlt eseményeit elfordítják a valóságtól, a puszta jelen uralása a cél, amely mesteri módon elhomályosítja a történelmi feszültségek örökségét.
A forradalom és a szabadságharc valósága Patrick H. de Haan és Maja T. Szegedi történeti elemzésében kapott némi figyelmet, miszerint a 1848-as események nemcsak a magyar nép életét, hanem a többség részéről a kisebbségek elnyomását is szimbolizálták. Ahogyan a történelem néha torzult képét mutatja, úgy ez a forradalmi időszak sem volt mentes a belső feszültségektől.
A leírt valóság, miszerint a forradalom során teret nyertek a belső konfliktusok is, kiemeli, hogy a történelem nem csupán egyidőben és térben homogén eseménysor. Ezen belül sokkal inkább a konfliktusok sokaságának tükörképe kellene, hogy legyen, amelyben nemcsak a magyar nép, hanem minden benne élő etnikum sorsa fontos szerepet játszik.
Jókai Mór időszerű írásai bölcs tanulságokat hirdettek a múlt megbecsüléséről, tudva, hogy aki a múltat elfelejti, az a jövőt is eldobja. Ebből fakadóan feltétlen szükség lenne arra, hogy a politikai diskurzusokban megjelenjenek ezek a komplex nézőpontok, különben a történelem újra és újra ismétli önmagát.
Ma azonban úgy tűnik, hogy a politikai elit a múlttal való valódi foglalkozás helyett inkább a jelen manipulálására összpontosít. Mindezek fényében jogosan vetődik fel a kérdés: vajon mikor kerül ismét a középpontba a szakszerű, árnyalt történelmi diskurzus, amely a múlt valóságát, a feszültségeit és a tanulságait hirdeti?